janedoe kedvencei

Sylvia Plath: Pursuit

2007.08.23. 13:26 :: janedoe

There is a panther stalks me down: One day I'll have my death of him; His greed has set the woods aflame, He prowls more lordly than the sun. Most soft, most suavely glides that step, Advancing always at my back; From gaunt hemlock, rooks croak havoc: The hunt is on, and sprung the trap. Flayed by thorns I trek the rocks, Haggard through the hot white noon. Along red network of his veins What fires run, what craving wakes? Insatiate, he ransacks the land Condemned by our ancestral fault, Crying: blood, let blood be spilt; Meat must glut his mouth's raw wound. Keen the rending teeth and sweet The singeing fury of his fur; His kisses parch, each paw's a briar, Doom consummates that appetite. In the wake of this fierce cat, Kindled like torches for his joy, Charred and ravened women lie, Become his starving body's bait. Now hills hatch menace, spawning shade; Midnight cloaks the sultry grove; The black marauder, hauled by love On fluent haunches, keeps my speed. Behind snarled thickets of my eyes Lurks the lithe one; in dreams' ambush Bright those claws that mar the flesh And hungry, hungry, those taut thighs. His ardor snares me, lights the trees, And I run flaring in my skin; What lull, what cool can lap me in When burns and brands that yellow gaze? I hurl my heart to halt his pace, To quench his thirst I squander blood; He eats, and still his need seeks food, Compels a total sacrifice. His voice waylays me, spells a trance, The gutted forest falls to ash; Appalled by secret want, I rush From such assault of radiance. Entering the tower of my fears, I shut my doors on that dark guilt, I bolt the door, each door I bolt. Blood quickens, gonging in my ears: The panther's tread is on the stairs, Coming up and up the stairs.

HAJSZA Egy párduc üldöz szüntelen, Rögtön megöl, ha utolér. Fákat perzsel a sűrű vér, Jár, mint a nap, fenségesen. A nyomomban van, közeleg, Lépked feketén és puhán, Varjú károg a tüskefán: Vad, végzetes vadászat ez. Szédít a forró, déli nap, Szikla szaggat és tüske tép. Vérében miféle sötét, Érzéki vágyak izzanak? Övé a föld: mindent befal, Lohol az ősi bűn nyomán, Felüvölt: vért, friss vért kíván, A szája nyílt seb: húst akar. A foga fényes és fehér, Szép szőre forró és feszes, A csókja perszel, karma metsz, Vak szomja végzettel felér. Mohó nagymacska: asszonyok Forró vérétől részegül, A testük ég el étekül, ha szörnyű éhe fellobog. Most árny remeg a dombokon, Az éjfél forr a fák felett; Ő puha tapakon követ, Sötét szemével befon. Álmom bozótján meglapul A fényes karmú karcsú test: A comb feszes, prédára les, Vad éhe sosem csillapul. Heve megperzsel, meggyúlok, Rohanok égő fák alatt, Hol oltsam izzó lázamat, Ha sárga szempár billogoz? Vérrel próbálom hűteni, Odavetem a szívemet, De ez sem elégíti meg: Az egészet követeli. Dorombol, csábít, szédülök, Az erdő lángol, csonkig ég; Szomjazom szörnyű közelét, És mégis elmenekülök. Félelmem szűk toronyszoba, Oda kerget a bűntudat. Sorra zárom a zárakat, De gyorsul vérem ritmusa: A lépcsőn párduc lépeget, Hallom: jön, jön, jön, közeleg. (Szabó T. Anna fordítása)

Szólj hozzá!

Címkék: sylvia plath

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.