Az éjnek ismerője voltam én, ki záporban megy el s hazaoson, ha kialudt a végső utcafény. Bámultam szomorú sikátoron. Éji bakter mellett mentem tovább sunyt szemmel: én nem magyarázkodom. Megálltam, némítva lépés zaját, mikor kiáltás, hirtelen szűnő, a háztetők felett fülembe szállt, nem hívó, nem is búcsút üzenő; s messzebb, nem-földi magasság terén bolygó óra hirdette: az idő se-téves, se-igaz, nem holt, s nem él. Az éjnek ismerője voltam én. (Weöres Sándor fordítása) |
Utolsó hozzászólások