Madárnak kellett volna lennem. és elröppennem De kő vagyok, ólommal erezett. Ólomszárnyon lebegek.
A mézem is – darázsgyüjtötte méz.
Hiába intem magam bölcsességgel, hogy legyen elég a pillanat terhe, mikor egész multam s egész jövőm hegyes szögekkel a szívembe verve.
Bátrabban élj! Félelmeidet győzd le! Ilyen hős légy, ha nem lehetsz más! Mert alig van biztosabb erőforrás, mint a legyőzött félelem.
Meghajszolt állat, elbotlik a test, az értelem kibúvókat keres, de míg lendülne hajdan büszke szárnya, belátja már, úgyis minden hiába.
A pokol tornácára vettetett, helyük nem találó lelkek közé. Bűn nélkül mondtak rá ítéletet. Nem pörölt. Hagyta, hogy megkötözzék.
Vaskorban éltem. Éles pengék hasogatták födetlen mellemet. Bocsássatok meg, kik megöltetek – ha bocsánatos bűn a bűntelenség!
A soha-meg-nem-alkuvás dühét-gyönyörét karszti bokrok tőletek tanultam.
Elszántan, mivel minden perc utolsó, papírlapnak feszül a homlokom – így építem föl sorsomat soronként.
Az örökifjú, meztelen égbolt borul az ember vágyai fölé.
Szívemet már megigazítsd, félelmeimet elcsitítsd. Partodon, melyet béke csöndje mos, lehessek végre otthonos.
|
|
Utolsó hozzászólások