| Nem rejtőzhetsz el már előlem, nem menekülhetsz. Fogva tartlak. Rab vagy. S megalvadt bánatomban már csak rabságod vigasztalhat. S hogy még gonosznak sem kell lennem ha futni vágysz, én futni hagylak. S mily könnyü szívvel! hisz tudom már emlékeimtől visszakaplak. Egy mozdulat, egy szó, tekintet... bennem, köröttem rezgő részek. De ha úgy akarom, belőlük fölépíthetem az egészet. Téged. S köréd a szobát, házat, az utcát is a béna fákkal. S a napszakot... Így kaplak vissza tested köré varázsolt tájjal. Mit rejthetnél el már előlem? – Megtanulta szemem az ívet, amit karod hasít a légben, ha magadra húzod az inget. S a guruló vizgyöngyök útját a két mell közt, a test árkában, amikor nyújtózkodva, lassan, felállsz fürdés után, a kádban. Kifosztottalak, lásd be végre, elloptam, íme minden titkod. Tudom félő, lágy harapásod s bőröd alatt az eret, izmot. S mikor szeretsz: leheletednek gőzét. Síró, kis lihegésed. Megtanultalak én örökre, nem rólad tudok már, de téged. Én téged tudlak és úgy tudlak, mint az isten, ki megteremtett. Rezgésből, árnyból és szinekből újból és újból megteremtlek. |  |
Zelk Zoltán: Úgy tudlak téged
2007.11.01. 10:25 :: janedoe
Szólj hozzá!
Címkék: zelk zoltán
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://janedoe.blog.hu/api/trackback/id/tr41214959
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
Utolsó hozzászólások