| Rád gondoltam délután, Fönn az arany nap sütött, S lehunyt szemhéjaimon Rózsaszínnel átütött. Fáradt arcom szeliden Tüzesítette a fény, S szemlehunyva a szokott Utazásra vártam én, Arra, mikor - halk hajó Titokzatos tengeren - Fekvőszékem útrakél, S lázam sodrán ring velem Felelőtlen, gyönyörű Fantázia-tájakig, Ahol romló életem Némely bús álma lakik: Mindaz, ami sohse lesz, Mindaz, ami sohse volt - Így indultam ma is el, Húnyt szemekkel, mint a holt, Álmodozni: életet. És úgy hajlott rám a nap, Mintha pilláimra a Rózsaszínű parazsat Az a szent fény ejtené, Mit még ott látott a szem Isten-atyja kebelén, S melyre szomjas szüntelen. És egyszerre úgy esett, Telin, forrón, hirtelen Rád gondoltam s arra, hogy Messze vagy, és jaj nekem. És megriadt szemeim Felpattantak: a hegyek Csúcsain már pirosan Búsultak a fellegek. És egy furcsa vízió Vad erővel elkapott. Úgy éreztem: kezeid Tartották ma a napot. Azért volt oly különös, Minden fénynél édesebb, És én ezt csak most tudom, Amikor már este lett, Mikor kezed fáradtan Elejti már a napot, S szívemben is csöndesen Elhallgatnak a dalok. |  |
Utolsó hozzászólások