janedoe kedvencei

XVII. szonett

Nem úgy szeretlek téged, mintha rózsa, topázkő
vagy égő szegfű lennél, mely tüzes nyilakat szór:
úgy szeretlek, ahogy a vak, mély homályban leledző
dolgok szeretik egymást, lélek és árny közt, titokban.

Úgy szeretlek, akár a növény, mely nem virágzik,
és virágai fényét magába rejtve hordja,
szerelmed tette, hogy testemben él sötéten
a fojtó, sűrű illat, amely felszáll a földről.

Szeretlek, nem tudom, hogy mikortól és mivégre,
gőg és probléma nélkül egyszerűen szeretlek,
így szeretlek, mivel nem tudok másként szeretni,
csak így, csakis e módon, hogy nincs külön te, nincs én,
oly közel, hogy enyém a kezed a mellemen,
oly közel, hogy pillád az én álmomra zárul.

(Somlyó György fordítása)

Lassan, tünődve

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

Vas-színű égboltban...

Vas-színű égboltban forog
a lakkos, hűvös dinamó.
Óh, zajtalan csillagzatok!
Szikrát vet fogam közt a szó - -

Bennem a mult hull, mint a kő
az űrön által hangtalan.
Elleng a néma, kék idő.
Kard éle csillan: a hajam - -

Bajszom mint telt hernyó terül
elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék - -

Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon kihúzta magát, melencemellét kidüllesztette.
– Tudom, hogy magatoktól sose jutna eszetekbe. De segíteni akarok rajtatok, hát megmondom. Egy dolog segít csak: a harc!
A reménykedő arcok elfintorodtak.
– A harc? – rebegte Bruckner Szigfrid.
– Az üsd-vágd, nem apád? – hebegte Vacskamati.
– A csihi-puhi? – habogta Szörnyeteg Lajos.
– Az – mondta Zordonbordon. – Bár reményetek úgyse sok van. A pomogácsok rettenthetetlen harcosok. Bátrak, alaposak, szívósak, kegyetlenek.
Ez kellett csak! Csak úgy zengett az erdő a sírás-rívástól. Zordonbordon meg pöffeszkedett nagy boldogan. Hiszen éppen ezt akarta.
– Begyulladtatok, mi? Na, akkor megyek is… És mondom: csak a harc segít. Fel kell venni a kesztyűt. Höhö! Meg kell küzdeni a pomogácsokkal… Na, isten veletek!
Sarkon fordult, csak a háta közepét látták. Az is egyre kisebbedett. Ment döngő léptekkel, csak úgy reszkettek a fák, nevetgélt, hahotázott, csak úgy rezegtek a levelek.