| V. fejezet, amelyben Arabella szövetkezik velünk |
| Arabellát a porondon találtuk meg, éppen gyakorolt. - Arabella! Légy szíves egy pillanatra! - kiáltott neki Baltazár. - Ne zavarjatok! Nem látjátok, hogy gyakorolok? Éppen elindult fölfelé egy hosszú kötélen, amely a kupolában levő trapézokhoz vezetett. - Nagyon fontos - kérlelte Baltazár. Arabella lenézett a kötélről, és meglátta Petit. - A kisfiú is hozzám jött? - kérdezte. - Igen - feleltük mindannyian. - Jó, akkor lejövök. Baltazár ránk kacsintott. - Segíteni fog. Arabella nagyon szép volt. Ez, hogy szép, nem is jó kifejezés. Tündöklő lány volt Arabella. - Te légtornász vagy? - kérdezte tőle ámulva Gabriella. - Igen. Légtornász és táncosnő - mondta ő szomorúan. - Csodálatos - sóhajtott Gabriella. - Egyáltalán nem csodálatos - mondta a másik lány, aztán felénk fordult. - Mit akartok? Baltazár előadta kérésünket. Arabella figyelt, és az arca kipirult örömében. - Rendesek vagytok. Segítek. Az igazgatóval kell beszélnem - folytatta -, addig gyertek a kocsimba. |
Lázár Ervin: A kisfiú meg az oroszlánok
2008.10.21. 15:24 :: janedoe
Szólj hozzá!
Címkék: lázár ervin
Váci Mihály: Tenyér
2008.10.20. 05:57 :: janedoe
 | Hozzád forrasztanak a csókjaim, ahogy fészküket az ereszhez csókolgatják a szomjas fecskék. Ölelgetésed úgy kötözget köréd, mint madár a fészkét szálanként illesztgeti ághoz. Szerelmed átfog, mint madarat a szárnya, - s ha ökölbe szorít a küzdelem haragja, befelé fordult könnyeimet te tűröd. |
Szólj hozzá!
Címkék: váci mihály
Tóth Árpád: Elejtetted a napot
2008.10.19. 06:25 :: janedoe
| Rád gondoltam délután, Fönn az arany nap sütött, S lehunyt szemhéjaimon Rózsaszínnel átütött. Fáradt arcom szeliden Tüzesítette a fény, S szemlehunyva a szokott Utazásra vártam én, Arra, mikor - halk hajó Titokzatos tengeren - Fekvőszékem útrakél, S lázam sodrán ring velem Felelőtlen, gyönyörű Fantázia-tájakig, Ahol romló életem Némely bús álma lakik: Mindaz, ami sohse lesz, Mindaz, ami sohse volt - Így indultam ma is el, Húnyt szemekkel, mint a holt, Álmodozni: életet. És úgy hajlott rám a nap, Mintha pilláimra a Rózsaszínű parazsat Az a szent fény ejtené, Mit még ott látott a szem Isten-atyja kebelén, S melyre szomjas szüntelen. És egyszerre úgy esett, Telin, forrón, hirtelen Rád gondoltam s arra, hogy Messze vagy, és jaj nekem. És megriadt szemeim Felpattantak: a hegyek Csúcsain már pirosan Búsultak a fellegek. És egy furcsa vízió Vad erővel elkapott. Úgy éreztem: kezeid Tartották ma a napot. Azért volt oly különös, Minden fénynél édesebb, És én ezt csak most tudom, Amikor már este lett, Mikor kezed fáradtan Elejti már a napot, S szívemben is csöndesen Elhallgatnak a dalok. |  |
Szólj hozzá!
Címkék: tóth árpád
Reményik Sándor: Szózat a mélyből
2008.10.14. 16:05 :: janedoe
 | Én vagyok itt, - nem a halál, - Csak egy vadrózsa-ág, Akármily gyönge vagyok is, Megfogom a ruhád. Kezed talán felvérezem, Hegesztem a szíved, Sziget vagyok vad sziklák közt Szelíd tündér-sziget. Én vagyok itt, - semmi vagyok, Kis, névtelen öröm, Mely örvények közt hirtelen, Váratlan rádköszön. Én vagyok itt, - semmi vagyok, Kóbor, parányi fény, De éjbezuhanók alatt Mindíg virrasztok én. Én vagyok itt, - semmi vagyok, Egy illat, lehelet, Keresztezem a rohanó rögöt S a zúgó végzetet. Én vagyok itt, - semmi vagyok, Alaktalan alak, De ha egy kicsit Te is akarod: Megállítalak, és megtartalak. |
Szólj hozzá!
Címkék: reményik sándor
Mikszáth Kálmán: Különös házasság (részlet)
2008.10.13. 11:32 :: janedoe
| A lakodalom? Ki bánja azt! Az a szomjúság még csak útban van; az csak holnap, holnapután jön meg… Most még boldogok az egymás nézésében, ha a kezüket egymáséban tartják, ha a kis kartonszoknya megérinti a János lábát, ha egy hajszál leoldódik a frizurából, és János gróf saját kezűleg visszaigazíthatja. Most még ez mind kimerítetlen, cukros csemege. Hát még az a sok kérdés és az a sok édes és ravasz felelet. De csak olyan ravasz, hogy a kétnapos macska is átlátna rajta. - Emlékszik-e, mikor a kis madártojást adták az erdőben? - Ó, hogyne. Hiszen akkor szerettem meg. - Lássa, én is akkor. - Igazán? - Hát nem hiszi? - Hiszem, hiszem. No, inkább hiszem, csak ne vágjon olyan bús szemeket. - Úgy? Nem tetszenek a szemeim? - Dehogy. Hisz nem azt mondtam. Mindent szeretnének tudni, mindennek utánajárni. Mint mikor a gyermekek a vízben turkálnak, s minden színes kavicsot megnyalnak, hogy nincsen-e cukorból. - Aztán mit gondolt, kis Piroska, mondja meg, mikor meglátott? - Hát eleinte azt gondoltam… Mit is gondoltam? Hát azt gondoltam, hogy locsolni jött. - Az igaz, hiszen ma locsolni kellene. Akarja? - Mit gondol? Hiszen az nem szokás az izék… hiszen tudja… Az ilyenek közt. - Igazán csak a locsolásra gondolt, de lélekre, Piroska, nem sejtett semmit? - Igazat mondjak? - No, mondjon! - esengett lágyan, csöndesen János gróf. - Hát gondoltam, hogy mit akar. - Tehát sejtette, hogy szeretem? - Hallottam a kovácstól. - A kovácstól? Hogy lehet az? - A kovács mondta, hogy maga ott köszörültette a fejszéjét, amellyel a fákat vágta helyettem, ez hatott meg. - Én hát fejszével kerestem meg a kenyeremet, mint a napszámosok? - Mit? - biggyesztette el az ajkait Piroska durcásan. - Hát kenyere vagyok én magának? - Dehogy, maga a mézeskalácsom - de én boldogságot akartam mondani. Bocsássa meg a nyelvbotlásomat. |
Utolsó hozzászólások