| Titkot hallottam, gyönyörût. Hold suttogta, nád zizegte, feneketlen tó nyelte el örökre. Hogyan jutottam mégis a titokhoz? Azt mesélem most el, hát jól figyeljetek! Egy meleg nyári éjszaka történt. Barátom, a Tavi Szellõ, megbújt a tóparti kövek közt és mikor senki sem figyelt rá, halk sóhajjal ellebbentette a víz felõl a titkot, magával csalta a partra és óvatosan bezörgetett az ablakomon. Nekem már hosszú ideje nem jött álom a szememre, így örömmel fogadtam kedves éjszakai látogatómat. Ahogy kinyitottam házikóm ablakát, bekönyökölt rajta az egész Balatoni Éj: barátságosan hunyorgó csillagszemével, ezüsthajú nádasaival, kisgyermekek jóízû álmával. Leterítette ébenfekete varázsköpenyét, barátságosan rám hunyorgott, aztán szép csendben hallgattuk a nádas suttogását. Egy rövid idõre a békák is megszakították koncertjüket, csak a Tavi Szellõ kedvese fuvolázott szerelmesen a víztükör elõtt, amint szõke fürtjeit fésülgette. Közben az északi part szélén apró ezüstpikkelyekbõl vert széles csík jelent meg a vízen, lassan kúszott felénk, mintha egy láthatatlan hordóból olvasztott ezüstöt csorgattak volna végig a vízen. A tárgyak is átvették az Ezüsthíd ragyogását, amint az kilépett az északi part alaktalanná tornyosult kõkúpjai közül, s belefúródott a sötét végtelenbe. Úgy tûnt, hogy átlép a felhõkön, egy kicsit megpihen az Óperenciás fölött, majd belehajlik a Hold fázósfényû ölébe. - A Hold megint reménykedik. - suttogták a hajlékony nádak, talán ma útra kél az Álombéli Vándor az Ezüsthídon és elviszi hozzá a derût, meg a mosolyt, hogy annak melegével leolvaszthassa az arcára fagyott rideg ragyogást. Mert a Hold valamikor, az Idõk Kezdetén, éppoly meleg szeretettel simogatta a Földet, mint a gyógyító Napsugár. De nem tudott belenyugodni abba, hogy a Nap fényesebb és melegebb nála. Egyre jobban elhatalmasodott az irigység rajta. Napról napra sápadtabb lett, fogyni kezdett, lehelete egyre metszõbbé vált. Ebbõl a gonosz leheletbõl született meg a hideg Északi Szél. Bejárta a Föld minden zegzugát, megdermesztette az emberek szívét, elterjesztette köztük az irigységet és a kapzsiságot. Az irigység és a kapzsiság pedig gyûlölködõvé változtatta az embereket: gonosz háborúkba kezdtek, hatalmaskodni akartak egymás fölött. Már a Hold is belátta, milyen szörnyû következményei lettek nagyravágyásának, de nem tehetett ellene semmit. Bánatában egyre fogyott, fénye pedig csak sápadt hideget árasztott. Tettéért súlyosan kellett bûnhõdnie, az Éj Szelleme szabta ki büntetését: - Megparancsolom! - hirdette ki ítéletét a szellem -, mielõtt teljesen elfogynál bánatodban, növekedjél ismét egésszé! Mikor pedig visszanyerted teljes alakodat és fényedet, kezdõdjön elölrõl szenvedésed, fogyjál el ismét. Miként az éj követi a nappalt és a nappal az éjszakát: úgy teljesedj egésszé és oszolj semmivé újra és újra! Tartson pedig büntetésed addig, míg az emberek ismét nem válnak igazakká és tisztaszívûekké! Minden holdtöltekor lebocsáthatod közéjük az Ezüsthidat, s azon az emberek elküldhetik hozzád a Bizakodást és a Derût, ami õszinte szeretetbõl fakad. Én addig minden éjjel jótékony álmot sóhajtok szemükre, hogy elfeledhessék gondjaikat, bajaikat, ami körülveszi õket. Az újraébredéssel pedig lányom, a Pirosajkú Hajnal, új reményt táplál beléjük. Aztán, amikor az elsõ napsugár végigcirógatja fázós testüket; mosolyt szõ szemükbe, felmelegíti szívüket, ajkukra csalja a Dalt. Amíg a Dalt a Szellõ és a Fuvallat szárnyra kapja, emberek közt dudorássza, addig a Költészet távol tartja tõlük a hideg Északi Szelet. - Ez azonban, fázós fényû Hold, rajtad még nem segít! - tette hozzá az Éj Szelleme, majd így folytatta: - Rajtad csak az emberek segíthetnek. Ha majd a Földön több szívben él a Derû és a Költészet, mint a Bánat és a Gond, akkor egy Álombéli Vándor nekivág a hosszú útnak, elindul az Ezüsthídon, hogy elvigye hozzád az emberek gyógyító szeretetét, s feloldja vele büntetésed. De jól vigyázz! Csak olyan vándor léphet az Ezüsthídra, aki már legyõzte magában az irigységet, önzõ nagyravágyást. Mindenki más alatt az Ezüsthíd szertefoszlik, csalóka látomás csupán. - Eddig az Éj Szellemének ítélete - fejezte be furcsa történetét Nádanyó. - És útra kélt-e már a vándor az Ezüsthídon? - kérdezte egy tapasztalatlan, de kíváncsi nádgyerek. - Azt mondják, a Holdra feljutott már az ember, de az Ezüsthídra még nem. Ám mondják, hogy megszületett már az Álombéli Vándor és készülõdik az útra... Hogy mi lett a történet vége, nem tudhattam már meg. Kelet felõl halványan felderengett a Pirosajkú Hajnal, véget vetett az éji látomásnak. A Tavi Szellõ sietve indult köszönteni Õt és az Éj szedelõzködött. Valahol az Idõk Mélyén pedig felcsendült a Dal: ,,Süss fel Nap..." Fázós kisgyermek hangja kélt szárnyra a hajnali Fuvallattal, hogy becsempéssze az ébredõk szívébe a reményt. |
 |
Utolsó hozzászólások