Vállaidon az augusztus végi éjszaka, csillagtalan palástom súlya alatt remegsz, de mint aki megérezte a menekülés jó ízét, lassan újra megtelsz erővel. Kikoptat belőled az idő, s nem tudom feltartani a véget, hiába nyújtom már neked az életem, udvariasan hallgatsz, nem bántod a múltat, hátha egyszer felölti magára a szelíd megbánás áldozati ruháját. Mit tehetnék érted, mondd? Amit én kínálok csupán a sors maradéka, szomorú józanság, ami után koszorút dobálnak az emberek. Pedig lehettem volna még az öröm hatholdas rózsakertje, az éjszakában visszhangzó szívdobbanás, s menedéked, ha annyi a szenny, amennyit csak együtt bír az ember. |
Nagy István Attila: Megbánás
2007.08.12. 20:15 :: janedoe
Szólj hozzá!
Címkék: nagy istván attila
A bejegyzés trackback címe:
https://janedoe.blog.hu/api/trackback/id/tr63138380
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
Utolsó hozzászólások