Emlékezzünk arra, ki elfelejtett minket. Ne higgyük róla, hogy elmenekült tőlünk, úri hűségéről tanúskodó kincset hagyott maga után: rá való reményünk. Nyarakat felszívó hideg falainkat okos kutyaként őrzi ugató hiánya, és távolmaradása sincsen hiába: új reményeket szül, más bölcsőket ringat. Emlékezzünk arra, kinek nem vagyunk kedvesek, ki szomorkodva szeret, szeretve haragszik, ruhánkra gyöngyöknek csillogó perceket tűzdelt, és halálnak szép hajunkba masnit. Tükrökben keressük, de rejtve marad arca. Feloldódott vízben, levegőben, földben. Lángoló testünk tüze nem fog rajta, lángok közt hamvadunk egyre többen. Emlékezzünk arra, ki nem üzenhet nekünk. Templomaink füstjét soha nem szagolja. Porral telítődő lábnyomaink csendje nem zaklatja szívét, ha van is rá gondja. Emlékezzünk arra, ki addig él, míg hisszük. Útra küldött minket, nem hazudott semmit. Sorsa sorsunk, amíg megyünk, őt is visszük. S mint egy batyut lerakjuk, ha eljutunk a csendig. |
Jónás Tamás: Apokrif
2007.09.24. 09:06 :: janedoe
Szólj hozzá!
Címkék: jónás tamás
A bejegyzés trackback címe:
https://janedoe.blog.hu/api/trackback/id/tr15174729
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
Utolsó hozzászólások