 | Ó álmodó, micsoda álmokat szoríthatsz fáradt szemhéjad alatt, míg a nappalok szörnyű szőttesét meg nem nyugvó agyad úgy fejti szét, hogy mégis, újra, szebben összeáll, rívó élet és mosolygó halál a képen összebékél, elpihen, s magára lel a sértett értelem. A múltra hág az új fényben derengő puhaszájú és érzékeny jövendő, s nyomában ott léptet félénk lovon a rózsástalpú, szelíd hajadon, a hajnali reménység, szép húga; az ég meggyűrődik, alázuhan, a szél csücskeit összehúzza, meg is köti, botjára szúrja, elindul vele vándorútra, s a föld ott marad egymaga, se teteje, sem ablaka, s akkor kinyitja viola szemét a bársony szerelem, s ott lebeg súlyos mosolya a föld felett, mint kupola. Ó, álmodó, nincs hit szivemben, nincs isten, aki óvna engem, anyámnál is öregebb lettem, s a halál egyre közelebb, — terítsd arcomra álmodat majd, mint egy szemfödelet! |
Utolsó hozzászólások