| Olvastam valaha - még mint diák - egy régi kínai költő dalát. Idegen szálláson volt, egymaga: és padlóján a hold fehér hava. S ahogy tűnődött néma fekhelyén, némán ragyogott mellette a fény. S szobára, tájra oly nagy csend borult, hogy a költő bús szíve elszomorult. Évek múlva megszálltam, valahol, útközben. Kint erdő, vad és komor. S a hold egyszerre szobámba sütött s a régi dal megint szíven ütött. Rettenetes volt az az árvaság. Akkor értettem meg költőm dalát. Magány vett körül, idegen szoba: és a padlón a hold fehér hava. A ház, az erdő s néma fekhelyem némán ragyogott s hallgatott velem. S megéreztem, míg a fény ellepett, lassan hogy hat át a szellem szellemet. Hogy népek, puszták s tengerek felett varázs hogy köthet össze lelkeket. A költőnek rég nem volt nyoma sem, de szíve sebét érezte szívem. Közös jajt sírt, közös, könnyes beszéd... S megszorítottam elporladt kezét. (Szabó Lőrinc fordítása) |  |
Jaroslav Vrchlicky: Útközben
2010.06.29. 04:50 :: janedoe
Szólj hozzá!
Címkék: jaroslav vrchlicky
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://janedoe.blog.hu/api/trackback/id/tr612113585
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
Utolsó hozzászólások