| Mert, jaj, a nyár, mint lepke röppen és ősszel minden oly riadt, és télen sűrű, lassú ködben dideregnek a nyúlfiak. Tavasz, te cuppanásnyi szikra, ha tappancsod a sárba lép, vidorság száll a kis nyuszikra, s megédesül a sárgarép’. Bajuszt pödörsz a napsugárból, s ugrálsz, mint gyönge, lenge nyúl. Ó, jaj, tavasszal szép a zápor és sokkal később alkonyul. |  |
Varró Dániel: Nyúl tavaszi éneke
2009.04.12. 16:01 :: janedoe
Szólj hozzá!
Címkék: varró dániel
Alekszandr Szergejevics Puskin: Tatjana levele Anyeginhoz
2009.03.29. 22:27 :: janedoe
 |
Én írok levelet magának - Kell több? Nem mond ez eleget? Méltán tarthatja hát jogának, Hogy most megvessen engemet. De ha sorsom panasz-szavának Szívében egy csepp hely marad, Nem fordul el, visszhangot ad. Hallgattam eddig, szólni féltem, És higgye el, hogy szégyenem Nem tudta volna meg sosem, Amíg titokban azt reméltem, Hogy lesz falunkban alkalom, S hetenként egyszer láthatom; Csak hogy halljam szavát, bevallom, Szóljak magához, s azután Mind egyre gondoljak csupán, Éjjel-nappal, míg újra hallom. Mondják, untatja kis falunk, A társaságokat kerüli, Mi csillogtatni nem tudunk, De úgy tudtunk jöttén örülni. Miért jött el? Békességesen Rejtőzve mély vidéki csendbe, Tán meg sem ismerem sosem, S a kínt sem, mely betört szívembe; Tudatlan lelkem láza rendre Enyhülne tán s leszállana, S akit szívem kíván, kivárva, Lennék örök hűségű párja S családnak élő, jó anya. Másé!... A földön senki sincsen, Kinek lekötném szívemet. Ezt így rendelte fenn az Isten... Tied szívem, téged szeret! Ó, tudtam én, el fogsz te jönni, Zálog volt erre életem; Az égieknek kell köszönni, Hogy sírig őrzőm vagy nekem... Rég álomhős vagy éjjelemben, Látatlan is kedveltelek, Bűvöltek a csodás szemek, Rég zeng hangod zenéje bennem... Nem álom volt, színezgető! Beléptél, s ájulásba hullva, Majd meglobbanva és kigyúlva Szívem rád ismert: ő az, ő! Nem a te hangod szólt-e újra, Ha egy-egy csendes, bús napon Ínséges szívekhez simulva Vagy imádságban leborulva Altattam égő bánatom? Nem te vagy itt árnyék-alakban, S nézel reám e pillanatban Az áttetsző homályon át? Nem te hajolsz párnámra éjjel, Suttogsz: szerelemmel, reménnyel Enyhíted lelkem bánatát? Ki vagy? Őrangyal vagy te, féltőm? Vagy ártóm és gonosz kisértőm? Döntsd el hamar, hogy lássak itt. Lelkem talán csak vágya csalja, Tapasztalatlanság vakít, S az égi kéz másként akarja... Hát jó. Sorsom gyanútlanul Gyónásommal kezedbe tettem, Előtted könnyem hullva hull, Könyörgök: védj, őrködj felettem... Gondold el, mily magam vagyok, Nincs egy megértő lelki társam, Így élek néma tompulásban, Én itt csak elpusztulhatok. Várlak: emeld fel árva lelkem, Nézz biztatón, ne adj te mást - Vagy tépd szét ezt az álmodást Kemény szóval. Megérdemeltem. Végzem! Átfutni nem merem, Megöl a félelem s a szégyen, De jelleme kezes nekem, Bízom: a sorsom van kezében... (Áprily Lajos fordítása) |
Szólj hozzá!
Címkék: alekszandr szergejevics puskin
Dsida Jenő: Laterna Magica
2009.03.28. 13:47 :: janedoe
| Az alkony lassan hűvös-kékbe sápadt s kék úton jártam ődöngőn, magamban. Kezemre néztem: hamvas, túlvilági kékség imbolygott bőröm bársonyán is. Sötétbe mentem, mind nagyobb sötétbe. Aranycselló mély húrjain zenélt a végtelen magány. Akkor megálltam kinyújtott karral, mint világtalan kéregető s utánad tapogattam. Milyen voltál s milyen volt a hangod? hogyan néztél rám s hogyan szerettél? - jaj, elfeledtem. Csak az éjszaka meredt felém a térben és időben, csak tücskök szóltak fekete mezőn és hajladozó nyárfák sugdosódtak. ... Egyszerre fény gyúlt és a messzi égre, mint nagy vászonra berregő motor, zúgó, öles nyalábbal vetítette tűnődő lelkem - lassú reszketéssel - lehúnyt pillájú, alvó arcodat... |  |
Szólj hozzá!
Nagy István Attila: Halhatatlanság
2009.03.26. 19:32 :: janedoe
.jpg) | Ha messzire sodor a nyugtalanság, s úgy érzem, minden véget ért, ha nincs már remény, s élni sincs miért görcsös ujjakkal mégis beléd fogódzom, mert nem tudom, van-e halhatatlanság, van-e öröm – kívüled? |
Szólj hozzá!
Címkék: nagy istván attila
Imre Flóra: Magányos éjszaka
2009.03.25. 15:57 :: janedoe
| Ez egy magányos éjszaka úgy rémlik, nem találsz haza a város, mintha ismerős későnyár vagy koraősz sikátorok a hegyre fel találkoznál valakivel de minden utca elhagyott függőleges lámpasorok lépések zaját hallani megfordulsz, ott áll valaki ott áll, de hát nem az, akit ez már egy másik város itt mikor kilépsz a folyosón egy váll, egy arc feléd hajol egy száj, vársz valakire, rád betölti a Nap udvarát és visszhangzik a tereken könnyű lábbal futsz végtelen homokpartokon tűz a Nap lobog a csönd, zúg a hajad és egy torony, a vízesés csipkéire tűnődve néz ilyen magasról csupa kék a folyó mögött a vidék de mintha tisztul, a füvön az út mellett valaki jön lassanként kiélesedik a kép, a háttér, szürke sík csak az a magányos alak közeledik a fény alatt s ahogy megfogja a kezed fellobban az emlékezet és rendeződnek a szavak a látvány és a mozdulat és a tárgyak felületén végigtapogat az a fény az évek sugaraiban formára talál, ami van. |  |
Utolsó hozzászólások