| Az alkony lassan hűvös-kékbe sápadt s kék úton jártam ődöngőn, magamban. Kezemre néztem: hamvas, túlvilági kékség imbolygott bőröm bársonyán is. Sötétbe mentem, mind nagyobb sötétbe. Aranycselló mély húrjain zenélt a végtelen magány. Akkor megálltam kinyújtott karral, mint világtalan kéregető s utánad tapogattam. Milyen voltál s milyen volt a hangod? hogyan néztél rám s hogyan szerettél? - jaj, elfeledtem. Csak az éjszaka meredt felém a térben és időben, csak tücskök szóltak fekete mezőn és hajladozó nyárfák sugdosódtak. ... Egyszerre fény gyúlt és a messzi égre, mint nagy vászonra berregő motor, zúgó, öles nyalábbal vetítette tűnődő lelkem - lassú reszketéssel - lehúnyt pillájú, alvó arcodat... |  |
Dsida Jenő: Laterna Magica
2009.03.28. 13:47 :: janedoe
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://janedoe.blog.hu/api/trackback/id/tr461030531
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
Utolsó hozzászólások