| Egy ismeretlen, kongó, nagy szobában, hol néhány szék van és egy zongora, itt mondanám meg, hogy már nem szeretlek, s talán nem is szerettelek soha. S átölelne a kongó ismeretlen, s egyedül maradhatnék, mint a fa, jutalmául, hogy bátran ezt hazudtam, mert oly nehéz. De hol van a szoba? |
 |
a találatért köszönet Andrásnak
 | Mondd mit adjak neked, mi lenne méltó? mondd mi lenne elég? boldog vagyok szegényes kincsemmel, legalább mind tiéd. Az első légy, ki mélyen vándorolva a múltba jöjj velem, gyerekkoromba míg csak visszalátok, a táj tied legyen. Járj bennem úgy, mint ismerős vidéken, hol nem riaszt sötét, ahol öröm a patak halk folyása, a tündéri nevetés. Neked adom az erdők lehelését, érezzed arcodon a várakozó csöndet, amely ébreszt s mely veled oly rokon. az el nem jött csodákért mind a könnyet, a sok gyerekpanaszt, eltitkolt kínt előtted mind kimondom, te megbocsátod azt. Ismerj meg így: a tisztaság csak vágyam, s a rend csak ideál, csak fegyelem, hogy nem inog a lábam, bár roskadoz a váll. S most kincsemmé vált minden, ami bűn volt, mert neked vallhatom, ítéletedre - vess el, avagy tarts meg - magamat megadom. |
| - Tudsz játszani? - Tudok. - És szeretsz is? - És szeretlek is! |  |
 | szónál szebbet súgsz, kezdete és vége nincs, ölelsz, ölellek. |
Az égő bokor (Dabi István fordítása) |  |
Utolsó hozzászólások