 | Én azt hittem, hogy mindig kék, ragyogó tükör a tenger, s hogy rejtett aranyszemecskék kincsével tele az ember. Hogy járva a tengert, szembe kell szállni merészen a széllel, s akkor a hajós csodákra lel, az idő nagy titkokat érlel. Szálltam hát, Végtelen, feléd: hullámok pörölye paskolt. Ég s víz határa s a tengerfenék derengett: messzi, deres folt. S akkor megtudtam, hogy csak néha, nagyritkán kék a tenger, és hogy üres és szürke, még ha csillog is sokszor, az ember. Láttam földet, hol nincs tó, se folyó - por és rög, semmi más: nincs aranyszem a porban, melyből ott gyúrják az ember fiát. De tudtam: nincs szebb feladat, mint vágyva előre törni: keresni, kutatni, hol rejlik a mag, s szeretni és gyűlölni. És látni, hogy néha szürke homályon átragyog kéken a tenger s tudni: tisztább öröm nincs a világon mint az, ha ember az ember. (Képes Géza fordítása) |
Ellen Niit: Azt hittem
2007.02.14. 19:25 :: janedoe
Szólj hozzá!
Címkék: ellen niit
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://janedoe.blog.hu/api/trackback/id/tr5136629
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
Utolsó hozzászólások