| Mint ezüst gyík villan setét mohákon Alakod úgy illan át hűs szobámon, Hol ó csipkéktől bánatos az ablak, S hol szűk, kerek üvegkalitba zárva Réztrónusán gubbaszt a lámpám lángja, S rezzenve ijjedez, ha hívogatlak. Mint a setét színpadra, akkor este, Ezüstös apródként jössz most. Kezedre Karéjos csipke függ, csuklódon alván. S mintha szelíd Hamlet halálát látnád, Szemed úgy néz felém a szűk szobán át, S lágy szalagcsokor reszket térded alján. Ó, csak egy pillanatra jössz. Megállasz. Bomló hajadban tétován babrálgatsz, Makacs fürtjét szemedről félrehajtva, S máris, sebten, a hűs falakba folysz át, S én nem tudom, milyen volt drága orcád, Emlékem petyhüdt, mint a holtak ajka. S egyszer majd végképp elfelejtem állad, S hogy ujjaim közt fogtam... s párnás vállad Illata emlékemből messzereszket... És mégis hívlak s várom, visszatérsz-e? Mint hibbant agg, ki csillagokba nézne, S az égre könnyes, vak szemet meresztget. |  |
Utolsó hozzászólások