 | Először a szem csókol, aztán a kezem, mint tenger ömölsz el érzékeimen, mint tenger ömöllek én is körül, aztán part s tenger összevegyül, s együtt, egymás partján heverünk; - vagy nyári réten ringat gyönyörünk, s mi vagyunk a virág, az illat, a nap s a lepkék bennünk párzanak; - vagy a felhők vagyunk ott az égen: igen, azok is oly tengerszerüen lüktetnek és hullámzanak, egymáson átáramlanak; - vagy mit tudom én! - - Részeg vagyok, húnyt szemmel apadok, áradok, és ahogy a csókodba veszek, a mindenséggel keveredek, s a mondhatatlant mondanám, de összevissza dadog a szám, hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz, s szikrát vet a test és fellobban a perc - óh, gyúló lánghalál! - Elégtek, szavak? - Villámok vad deltája szakad lelkünkbe, s mi eltününk, mint a fény, érzékeink káprázó tengerén. |
Szabó Lőrinc: Káprázat
2010.09.06. 01:24 :: janedoe
Szólj hozzá!
Címkék: szabó lőrinc
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://janedoe.blog.hu/api/trackback/id/tr942273879
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
Utolsó hozzászólások