.jpg) | Nem kamasz-szerelem kis hevületében beszélek. Az élet közepén, megkoszorúzva női karoktól vallok, nők, rokonaim. Most már elmondhatom, hogy oly közel voltatok hozzám, mint senki más s szeretlek is benneteket. Zavarosak, mint én, termékenyek, mint én, zavaros források, melyekből aranyat mostam, igazi aranyat. Természet tündérei, szeszélyesek és kiszámíthatatlanok, de igazabbak a meddő gondolatnál, a büszke hazugnál, a csontos, ijesztő, gyilkos férfinál. Hová is futhatnék én, kócos fejemmel, költészetemmel, rettenetesen-cikázó tétovaságommal, ha nem lennétek ti, megértők, megbocsátók, elvtelen szentek, jámbor pogányok, bizonytalan jók, valóság hű sáfárjai. Ha varrtok, vagy vajat mértek, kirakatot szemléltek komolykodó szakértelemmel s hócipőben topogtok, kecsesen, de balogul is, mint az albatroszok, fölkacagott az örömtől, hogy vagytok s én is vagyok, mellettetek. Hozzátok kötözött engem a végzet, örökkévalóan, köldökzsinórral, azután a vágyak eleven kötelével, hogy mélyetekben keressem az utat az élet felé s öletekbe ejtsem le terhes koponyámat. Nem egy, hanem mindegyik. Mindegyik leányom, mindegyik feleségem, mindegyik barátnőm, rejtélyes kedvesem. Mindegyik anyám. |
a találatért köszönet Balgosnak
Utolsó hozzászólások