Nagy István Attila: Az álom vége

2011.04.28. 12:00 :: janedoe

Egy nyugtalan éjszaka kivirágzott bennem az álom. Forgolódtam, kerestem nyugtatókat, de nem jött a vágyott pillanat. Aztán, mint aki szakadékba zuhan, s elveszti a tegnapot meg a mát, mert nincsen reménye, de szava se, vágytalan és lélegzettelen, csak zuhan összezárult szárnyakkal, vissza az időbe, ahonnan csak egyszer indul el az ember, úgy szűnt meg a világ s benne én. Nem volt más, csak látomás, fénylő zene, puha tekintet, szavak zenéje, pillantások igézete. Elvitt magával az álom, ahol nincsenek ráncba futó gondok, se félelem, se remény, mert minden a beteljesülés bódító szépségében ringatózik. Szerettem volna magamnak, de nem lehetett, mert az életem nem volt méltó a múlékony időhöz. S egy reggelre elmaszatolódott az arca megölte magát az álom

1 komment

Címkék: nagy istván attila

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.