 | Pók szőtte szürke szálait az erdőn, Fonalait kelő nap aranyozta. Kisebb körök, nagyobb körök, Csodálatos körök... Körök közepén ült a pók maga. Mestere volt, királya volt, Istene volt a maga világának. S oly lenge-könnyű volt mégis a vára, Hozzá képest a tölgylevél hullása: Mintha tömör bronzlapok hullanának. És jöttem én: Az ürbe lökött kóbor üstökös Az őszi erdőn által. Szegény mester, szegény kicsi király, Ma találkozott velem: a halállal. Nem is rohanva, csak csendesen jöttem, Ősz és nyugalom sugárzott mögöttem. Ámde színektől mámoros szemem Az egész fényes erdőre tapadt. Széttéptem a lenge kis palotát Egy pillanat alatt. Én nem éreztem mást, mint arcomon Leheletkönnyű kellemetlenséget, A mikrokozmosz Talán egy naprendszerrel lett szegényebb. |
Reményik Sándor: Ma neked, holnap nekem
2007.11.28. 20:44 :: janedoe
Szólj hozzá!
Címkék: reményik sándor
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://janedoe.blog.hu/api/trackback/id/tr67245949
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
Utolsó hozzászólások