 | És sokszor megfogom a kezedet, akárcsak egy idegenét, és sokszor a szemedbe meredek, és a szemed egy kút, hideg, setét. És mély. És sokszor látlak ágyadon, ha átkarol a fájdalom, s mégis márványhideg az arcom, s mikor te alszol, én nem alszom. És sokszor átölellek csöndesen, szívdobbanásaid búsan lesem, és míg a tündérek körüldalolnak, én megsiratlak, mint egy rég-halottat. Kezembe veszem kis gyerekcipődet, játékaid, poros emlékeid, és kérdelek, nem integetsz nekik? Nem félsz a percektől, mik zúgva jőnek és elrabolják sűrű hajadat, és gőgösen előrehajtanak? Sokszor meg mintha koporsó szoritna, hűvös szemfedő takar el és jól tudom, ez az a fej, amelyre rájő a halotti sipka. És mégis itt vagy. Most szólok veled, fogom kezedet és olyan meleg. Mondd, hogy lehet, hogy lázadozva végre lerogysz a ravatal vak szőnyegére, és csak heversz, szomorú-halovány, az éjszaka fekete vánkosán? Ó hogy lehet, ó hogy lehet, hogy egyszer lehunyod a szemedet s örökre úgy maradsz? Nem értelek. |
Utolsó hozzászólások