- Nem láttatok egy öreg nőstény oroszlánt piros pulóverben? - kérdeztem másnap a munkatársaimat. Éppen nagy csend volt, mindenki a terveivel volt elfoglalva, csak a ceruzák sercegése hallatszott. - Megőrültél? - néztek rám. - Piros pulóverben? Hülye vicceid vannak! - Ez nem vicc - mondtam. - Szilviát meg kell találnunk. Több szó egész nap nem esett Szilviáról. De én tudtam, hogy valakinek kell lennie köztünk, aki tud Szilviáról. Nem is csalódtam. Fél ötkor, mikor befejeztük a munkát, az egyik lány odasündörgött hozzám. Félve, nehogy a többiek észrevegyék, a fülembe súgta: - Viktor, szeretnék mondani valamit. Ezt a lányt Gabriellának hívták, mindig szótlan volt, látszólag barátságtalan, de amúgy nagyon helyes, formás. A haja meg különösen szép, vörösbe játszó szőkés. Egy darabig szótlanul ballagott mellettem. Végül aztán megszólalt, halk, félénk hangon: - Ugye komolyan mondta? - Mit? - kérdeztem, de már sejtettem, hogy Szilviáról lesz szó. - Az oroszlánt, piros pulóverben. - Persze - feleltem. - Persze hogy komolyan mondtam. - Én tudok róla - mondta a lány, és nagy, kerekre nyitott kék szemével rám nézett. Így éppen olyan volt, mint egy nyolcéves kisfiú. |
Utolsó hozzászólások