 | Csönd lepi borókás partok meredélyét. Az ősz, a pej kanca, fésüli sörényét. Folyamszegély hűs leple felett patkói kék csengése lebeg. Remete szél, óvakodva, lassan avart tapos útkanyarulatban. Égő-piros csipkebokorra hajolva láthatatlan Krisztus sebeit csókolja. (Weöres Sándor fordítása) |
| II. fejezet, amelyben Bruckner Szigfrid szóba ereszkedik velünk, és közben lódít is egyet |
| Hátrahúzódtunk, és a pajta oldala mellett leültünk a sűrű vadparaj meg a fehér virágú beléndekek közé. - Na, mit szólsz hozzá? - Szép oroszlán - mondtam -, csak talán kicsit öreg, meg ahogy mondod, hiú is. - Az nem baj, hiszen egy kicsit mindenki hiú. Nem igaz? Apa például sokkal hiúbb, mint Szigfrid. És arról nem tehet, hogy öreg. Csak hát, tudod... Itt elakadt. Letépett egy fehér beléndekvirágot, és szomorúan morzsolgatta az ujjai között. - Mi a baj? - kérdeztem. - Hidd el, ha segíteni tudok... - Rendes vagy... Szegény Szigfrid... nagyon egyedül van. A cirkuszban barátai voltak, mert tudod, cirkuszban dolgozott. Azt hiszem, itt unatkozik... És ez bánt engem. - Jó napot! - hallatszott ekkor egy kissé rekedtes bariton a hátunk mögött. Hátrafordultunk. |
| Szeretlek. Csak így, ilyen köznapian ilyen egyszerűen, ha úgy tetszik semmitmondóan hisz a legtöbb levélben így írják: szeretettel, és ez nem súlyosabb, mint a kérdés: mi újság, hogy vagy és effélék. Pedig milyen kevés ember iránt vagyunk szeretettel, mennyi közöny, rosszallás, idegenség, gyanakvás, harag, meg nem értés, mennyi odvas, rossz indulat fűz bennünket egymáshoz kis és nagy közösségünk zárt rendszerében. Milyen kevesen figyelnek szavainkra, ha azt mondjuk: elvtársam, kedves barátom, egyetlen szerelmem? mikor mit ír elő konvenciónk, miközben szavaink tartalma rég kihullott, és ezt nem kéri tőlünk senki számon, hisz megszoktuk: őszinte részvétem, szívből gratulálok, és a szeretlek, ha egyáltalán kiejtjük, nem több közhely szavaink egyikénél, ami kéznél van, mint a papír zsebkendő, vagy a golyóstoll. De hát én szeretlek, salakmentesen, forrástisztán, őrzöm hangod emlékezetem kazettájában, és őrzi a testem kezed simítását, őrzi pulzusom felgyorsult ritmusa a visszapergetett filmszalagon az egyszerit, a megismételhetetlent, az egymásra talált test ünnepét, az egymást dajkáló lélek hétköznapjait. Szeretlek, és folytathatnám: szeretlek, mint... és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat, jól hangzó, kevéssé kopott, de így mondom pőrén, dísztelen, vedd vallomásnak vagy tényközlésnek, akár messze vagy akár a szomszéd szobában, akármi volt, van vagy lesz velünk, igémet hirdetem, vállalom, vissza nem vonom: Szeretlek! |  |
 | Fehér vászonra rótt kuszált sorokra az idő üt pecsétet, hogy parányi sugár ragyogjon majd, midőn az árnyak sötét sértése szálanként csírázik az ég talajából köves talajra. A megszületett csönd órája ez már, a pihenésé, mikor a folyónak megbékítő partján - csöpp zajt se csapva - hullám csitul. Tűhegyén a füveknek jelek borzongnak át. A szél csomónkint a tág derűnek hő lehelletével festi be őket, ím, a fű felenged, s dacos tartást feladva dúsan árad száradt pillán a várás zokogása. (Baranyi Ferenc fordítása) |
| E szép és otthonos világban derűsen csillognak a kések, s a hajnal csodaszép - ezért is nem mulasztják el a szegények. A holddal áradt vizeket kihult szellőcske gyűri ráncba, az ág közt óvakodva leng a jóllakott szemek parázsa. A fák csupasz magányukat emelgetik: párjuk szerelmét, s egymásnak vetett vállukat összetartja a meztelenség. Most én is így állok veled, e szép világ magába békít, aludj csak, majd felkeltelek, mire a csillogás megérik. |  |
Utolsó hozzászólások