| Fogságban tartalak, mióta már! kezemben zihál a lélegzeted, megosztva őrizzük nappalaid s éjjeid, én meg a munkahelyed, elalvó arcodnak háromszögét, szívdobogásod, e gyors grafikont, s meleged, amint az ágyból kilépsz, s melleid, miket a reggel kibont. Fogságban tartunk, mint mézet a lép, mondat az izgága s lágy szavakat, fogságban tartunk, mint kérdőívek: születés, származás, ki vagy, mi vagy? fogságban, mint az út gyors lépteink, szemünknek madarát zöld láthatár, s hiszékeny szívünket ravasz remény: kicsiny körablakon kémlel a táj, kutakból figyelem vágyaidat, folyókkal kisérem lépteidet, és ahol megállsz, én vagyok a pad, és ahol kikötsz, a homoksziget, bort ha iszol, én pohár vagyok, ernyő, mely drótjain fölédfeszül, végre magad vagy! kiált a szíved, s így vagy te magad, de nem egyedül. Micsoda működő nagy szervezet! Kilépsz a körből és itt vagy megint, mert idegrendszerem hálója fog s megőrzi villanó reflexeid. Ismerlek? igen, ez önismeret. Hazudok? ez már az őszinteség. Őrizlek-e, vagy a foglyod vagyok? időnk már nem enyém s nem a tiéd, iker-világ ez, fogoly s börtönőr percenként cserélik az ablakot, figyelő szem, ez most majd te leszel, figyelő szem, ez most már én vagyok. Szánk körül mosolyunk már ugyanaz, s az évek talpa, mely reánk tapos, ablakon innen vagy ablakon túl oly iszonyatosan hasonlatos! |  |
a versért köszönet rének
Utolsó hozzászólások